Dawn Olsen ~ kész

Pár szó az életemről? Hmm... Nem is tudom, hol kezdjem. Ó, igen, ott kellene, hogy megszülettem! Egy New York-i kórházban láttam napvilágot 1991-ben. Anyám szép szóval élve is egy ribanc volt, akit egy esti kalandja felcsinált, és így sikerült összehoznia engem. Sosem éreztem a törődését, leginkább egy dísztárgy voltam, vagy inkább a biztosíték, hogy az apám által küldött pénzből - amit azért kapott, hogy tartsa a száját a kapcsolatukról és rólam - megtudjon élni. Sokszor kérdeztem, hogy ki az apám, mert reménykedtem benne, hogy ő jobban szeretne engem, jobb sorsom lenne ha nála nevelkedhetnék. Anyám sosem íratott iskolába, de 9 éves koromra egyedül megtanultam olvasni, írni, és 12 évesen, gyerekfejjel a jobban reménykedve írtam egy levelet apámnak, hogy vegyen magához. Nem kaptam választ, de anyám sem több pénzt. Ő besokkalt, és megharagudott rám, mikor megtudta, hogy írtam apámnak. Sokat ivott, én pedig elbújtam a szekrényben, mert ilyenkor nem szerettem a közelében lenni. Tettleges bántalmazásig is fajult néha a dolog. Szánalmas nem? Na szóval, visszatérve anyámra, be is drogozta magát, de hát sikerült túladagolnia, és meghalt. Őszintén szólva egyetlen könnycseppet sem ejtettem érte, de nem tudtam, mit kezdjek magammal. Mit csinálhatna egy 12 éves lány egyedül a nagyvilágban? Anyámmal egy koszos motelben laktam, és csak néhány levetett holmim volt, így nem fájt otthagyni azt a szeméttanyát. Arra gondoltam, hogy apám megérdemel még egy esélyt. Talán meg sem kapta a levelem, így személyesen elmentem hozzá, de ő hallani sem akart rólam, és kidobott a házából. Akkor láttam meg a kislányát, akit rózsaszín ruhába öntöztetett, a kerti játszótéren játszhatott, megkapott mindent velem ellentétben. Mit ne mondjak, féltékeny lettem. De azt hiszem, ez megérthető és megbocsátható vétek. Az pedig amit ezután tettem már teljesen más tészta: loptam tőlük. Nem túl sokat, csak pár értékesnek tűnő csecsebecsét, melyeket eladtam az utcán. Egy ideig New York koszos utcáin éltem ily módon: pár bolti lopás, betörés, és meg van, ami csak kell: kaja, ruha. Egyedül szállásom nem volt soha, kapualjakban aludtam, vagy belopóztam olcsó motelekbe. Így aztán rájöttem, hogy pénzt kell szereznem ahhoz, hogy igazán élhessek. Évek alatt kitanultam a betörés fortélyait, és ügyeskezű tolvajjá váltam. Hiába dolgoztam mindig csak magamnak, hiába voltam sikeres, annyi pénz nem jött össze, hogy olyan életet teremtsek magamnak, amilyet akarok. Úgy döntöttem továbbállok, és új életet kezdek, így kötöttem ki a nyüzsgő életű Rainwalls-ba, ahol azért nem én voltam az utca legrosszabb feléről érkezett alak, meg persze nem is az egyetlen. 16 voltam, műveletlen, hiszen iskolába sosem jártam, a gyámügy köröztetett, de ügyesebb voltam náluk, így sosem kaptak el. A városba kerülvén munkát vállaltam: modellként. Érdekes szakma, de ezt sem nevezném túl kifizetődőnek, így inkább csak bérkiegészítésként fogom fel – meg persze az se hátrány, ha látom, hogy műsok szépnek találnak. Az igazi „szakmám” a rablás, lopás, legyen az nagyobb méretű bankrablás, ahova már a megfelelő emberek beszervezhetnek, hiszen az évek alatt elismert arc lettem ezen a területen vagy csak egyszerű utcai zsebelés. Szóval már évek óta élek itt Rainwalls-ban, és azért tehetem me egyedül ezt nyugodtam, mert hamis személyivel tengetem mindennapjaimat. Fern Olsen néven születtem, de a városba érkezvén elvetettem a nevemet, és a megfelelő összegért, feketén persze, csináltattam magamnak egy személyigazolványt Dawn Olsen névre. Eszerint 22 vagyok, tehát már jogosan nagykorú, aki egyedül élhet, alkoholizálhat és a többi.
Ezek után, ha kell egy jó tolvaj, mert meg akarsz szereztetni valamit, már tudod, hogy kit kell hívni! De van pár szabályom: nem ölök, nem bújok ágyba senkivel a szajréért, de a legfontosabb… soha senkinek a kedvéért nem megyek börtönbe! A gyermekkorom olyan volt, mint egy zárka, most végre szabad vagyok, nem fognak újra cellák mögé dugni!