Metrómegálló

...

Dawn

A munkám után elindultam a metró állomás felé, már este volt, viszont a napot még mindig lehetett látni, ahogyan megy lefelé. Az időjárás gyönyörű volt, így szinte csak egy vékony pulcsit elég volt fölvennem.
Odaértem, és vártam a legközelebbi járatot. Mire odaértem a nap már teljesen lement, és már a hold is látszódott az égen. Sokan voltak az állomáson, mégis nyugodt voltam. Odaálltam a sínhoz legközelebbi pad mellé, majd vártam, hogy jöjjön a metró.

Dorothy

Hmm… a nyüzsgő nagyvárosi élet! Ezt szeretem Rainwalls-ban. El lehet vegyülni a sok ember közt, és mégis ha igazán akarsz, könnyedén kitűnhetsz. De nekem ez esetben nem ez volt a célom. Jobban szerettem rejtekben a maradni, a sötétség árnyai közt, ott ahol senki sem vehet észre. Ám néha még a vakond is kibújik vackából, így én sem maradhatok örökké a kicsinosított lakásomban. Egy ismerősömet látogattam meg a külvárosban. Új munkát ajánlott, finoman szólva is piszkosat, hiszen egy jól menő diszkót akarnak kirabolni, csakmert a tulaj felbőszítette. Na, mindegy, mostanában úgy sincsen munka, így azt ígértem, hogy megfontolom.
Hazafelé menet a metrómegállón keresztül vezetett az utam. Itt mindenki gyanúsnak tűnik, nincs akinek ne lenne sötét titka, de azért itt is megfordulnak pénzes alakok. Kiszúrtam magamnak a tömegből egy kényelmesen öltözködött nőt, aki úgy egy tízessel tűnt nálam idősebbnek. Fekete bőrcsizmám sarka halkan kopogott a sok embert közt, miközben felé közeledtem. Az utolsópillanatban éppen egy hajfürtömet tűrtem a fülem mögé, mikor nekimentem. Ügyetlen lépés volt, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
- Ó, bocsánat! Nagyon sajnálom! – motyogtam bűnbánó arccal, és megtámasztottam őt, mert láttam rajta, hogy ő is megtántorodott. Kiegyenesedve megigazítottam a sötét fölsőmet, és arrébb tébláboltam pár métert. Mikor már biztonságosnak éreztem a távolságot elővettem a pólóm alá rejtett, a nőtől elcsórt pénztárcát. Óvatosan széthajtottam, hogy megnézzem mennyi pénzt van benne. Pár dollárt találtam is, de nem ez kötötte le a figyelmem, hanem az igazolványa… Dorothy Carter rendőrnyomozó. Hoppá, pont egy zsarut kellett kifognom! A farmerzsebembe vágtam a tárcát, a vállam fölött hátrapillantottam, és láttam, hogy már gyanút fogott. Engem aztán nem fog elkapni. Gyors léptekkel haladtam inkább a metrólejáró kijárata felé, amely egyre inkább futássá vált, mert tudtam, ha kijutok innen a főutcai tömegben már nem tud elkapni.

Hátulról egy sötétbarna hajú lány jött belém, jóval fiatalabb volt, mint én. Körülbelül húsz éves lehetett.
- Semmi baj - mondta neki, majd észrevettem, hogy megállt és nézegetett valamit, bár nem láttam mit, mert csak a kéz mozdulatából tudtam következtetni arra, hogy valamit nézeget, mert ugyebár háttal volt nekem.
- Vagy mégis - motyogtam halkan mikor észrevettem, hogy gyorsan lépdelt a metrók mellett. Láttam, hogy már jön a metró, de amit én észreveszek, azt meg is próbálom megoldani. Vagy már olyan ötven és száz méter között lehetett a távolságunk, amikor követni kezdtem a legnagyobb gyorsaságommal. Láttam, hogy rám néz, így a kabátomból elő akartam venni a rendőri igazolványomat, de nem találtam, a pénztárcámmal együtt. Így még gyorsabban futni kezdtem, mert már biztos voltam abban, hogy ellopta.
- Rendőrség. Álljon le! Vagy még rosszabb lesz! - kiabáltam oda neki, az emberek arrább álltak, mikor észrevették, hogy valakit el akarok kapni. Egyre fáradtabb voltam, de nem adtam fel, hisz arra születtem.

Pimasz mosoly csúszott az arcomra, mikor meghallottam a fenyegetőzését afelől, hogy rendőr. Végigpergett a szemem előtt egy esemény sorozat: Mi lenne, ha behajítanám a pénztárcáját vagy csak az igazolványát a sínek közé, a metró alá? Nem kellene menekülnöm, hiszen mivel nem tud igazolványt felmutatni, nekem nem kötelességem sem válaszolnom neki, sem vele tartani esetleg az őrsre. Ó, de megnézném az arcát, mikor felvilágosítom a törvénynek ezen szegmenséről! De bármennyire is szórakoztatónak tűnt ez a megoldás, jobbnak láttam futni, hiszen semmiképpen sem jó, ha leállok beszélgetni egy rendőrrel. Keményen lökdöstem el az utamból az embereket, egyesek felháborodva morogtak. Rosszabb lesz, ha nem állok meg? Na, erre kíváncsi lettem volna. Mi lehet rosszabb annál, hogy becipelnek a fogdába pár napra egy rablási kísérlet miatt? Nem tudom, de nem akartam kideríteni. Fiatal vagyok és fürge, megléphettem volna a metróból, de sajnos a kapunál álló őrök figyelmesen lettek mindarra, ami itt zajlott, és elkezdtek errefelé téblábolni! Így már nem tűnt olyan fényesnek az előző tervem. Agyamban csak úgy dübörögtek a gondolatok, felpörgetett az adrenalin, és sorra gyártottam a menekülő terveket. Futó lépteimet az éppen lefékező metró mellé szegeztem, és az adódó pillanatban, mikor éppen kinyílt a járat ajtaja besurrantam. A nagy kabinban 8-10 ember lehetett, és egy pillanatig azt hittem, hogy fellélegezhetek, de amint átpillantottam az ezt követő kabinba, láttam, hogy a rendőrnő is feljutott a metróra, így tovább folytattam a menekülést. Éreztem, hogy megindul alattam a földalatti, s a következő állomás felé veszi az irányt. Remek, majd gyalogolhatok haza! Mindegy, csak ne kapjon el addig! Átverekedtem magam két nagydarab srác közt, és az egyik kabinból a másikba siettem, miközben egyre vészesebben közeledtem a jármű eleje felé. Reménykedtem, hogy előbb állunk meg a következő megállónál, minthogy a Dorothy Carter nevű rendőrnő utolérne.

Futottam ahogyan csak tudtam. Teljes erőmből berohantam a metróba, mikor megláttam, hogy az egyik kabinon megy át. Gyorsan mentem, majd kiáltottam az embereknek, ami hatására arébb álltak a kabinban álló emberek. Már az oldalam is szúrni kezdett, de nem adtam föl, mert észrevettem, hogy egy kabinnal jár csak előrébb. Fellélegeztem, de mentem tovább, kicsit lassabban, mint az előbb. Mert tudtam, hogy innen már nem szökhet ki... de csak egy ideig hittem azt.
Mikor észrevettem, hogy nemsokára egy megálló lesz, gyorsabban mentem, még időben észbe kaptam. Így sikerült elkapnom. Bár eléggé erős és akaratos volt a csak, de sikerült Őt levinnem. Hasi oldalával a falhoz nyomtam, majd két kezét is a falhoz erősítettem.
- Ki maga? - kérdeztem, miközben megkerestem a rendőri igazolványomat, gyorsan eltettem a kis tasakot, csak egy gond volt...

Alig volt pár méter a megállóig. Már betört a lemenő Nap fénye a metró ablakán, mikor megéreztem egy erős kéz szorítását a karomon. A csudába! Hát mégis elkapott. Dühös voltam, hiszen cserben hagyott a menekülési képességem, és ostobaság volt tőlem ilyen kis esti akcióba belevágni. Mindenesetre nem adhatom fel. Nem, semmiképp, hiszen nem akarom a mai napot a fogdában tölteni, meg amúgy is rühellem az egész igazságszolgáltatást. Jobb, ha inkább megpróbálok meglógni, míg lehet. A nő visszavette a tárcáját és az igazolványát, amit nem igazán sajnáltam. Azt már annál inkább, hogy keményen a falhoz vágott annak ellenére, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam magam. De legalább lekerültünk a metróról, így már több irányba tudok könnyedén menekülni. Ez a metrómegálló elég üres volt, alig járkált pár ember, akik láthatólag érdekesnek találták két nő késő esti dulakodását. Kényelmetlen volt a falhoz szorítva lenni, de szerencsémre Dorothy-nak el kellett engednie az egyik kezemet, hogy elrakhassa a tasakját, így kérdését figyelmen kívül hagyva, kitéptem magam a karjai közül, és egyre távolabb futottam. Az ilyen hosszabb távú futások sajnos nem az erősségeim, sprintben jobb vagyok, így úgy döntöttem, hogy jobb, ha inkább más kiutat keresek, mielőtt ez a nő képes a fél városon át üldözni. Éles kanyart vettem még a metróállomás kijárata előbb, és a női mosdók felé vettem az irányt, egy férfinek véletlen neki is mentem útközben, de nem érdekelt. Nagy lendülettel bevágódtam a WC-be, majd kerestem egy üres fülkét, és bezártam magam. Hallottam a közeledő lépteket - hogy kié, ki tudja? - de én csak szép csöndben meghúzódtam abban a büdös, kis WC-fülkében, és reménykedtem, hogy Dorothy feladja a hajtóvadászatot, én pedig végre mehetek haza.

Mire visszanéztem már csak egy szürke, barátságtalan falat láttam. Még csak nem is vettem észre, hogy elsuhan. Csak később vettem észre, mikor már két kőhajtásnyira biztos volt. Sóhajtottam egyet, hát úgy látom nem adja fel. Kevés olyan csaj van, aki küzd még, hogy kiszabaduljon, de úgy látom vannak kivételek.
Futottam utána ismét, amennyire csak tudtam. Bár már nehezen bírta a lábam, de nem adtam fel. Mindig kell reménykedni, sohasem szabad elhagyni a hitet. Láttam, hogy bemegy a WC-be, így hát bementem utána. Az ajtó már majdnem bezárult, de gyorsan a kezemet odanyújtottam, majd az egész testemmel löktem be, nem volt egy könnyű ajtó. Mindegyik ajtót berúgtam vagy éppen beütöttem, majd az egyik rúgásnál nem sikerült az ajtót megmozditanom, így elővettem egy kis, fém rudat, és azzal próbáltam kinyitni. Maximum ha nem abba lenne, akkor se tudna elszökni, mert jó a hallásom. De abba volt, és észrevettem, hogy nem tudna kimenni az ablakon, mert az rácsos volt.
Megfogtam a csajnak a kezeit háturól, és most is összefogtam, de nem csak a kezemmel, hanem bilincsel, mert akkor már nem tud kijönni. Kivittem a csajt a WC-ből, majd leraktam az egyik padra, és álltam olyan közel hozzá, hogy nem tudjon kiszökni.
- És most mit szól ahhoz, ha én beviszem a börtönbe és ott alszik pár napot.. vagy hetet? - kérdeztem tőle, úgy, mint ha engem nem is érdekelne. Végül is nem érdekel, mert nem én fogok ott rohadni, hanem ő. Megnéztem, hogy nincs-e valami kés vagy pisztoly, majd amit veszélyesnek tartottam, kivettem.

Abban reménykedtem, hogy nem olyan kitartó ez a nő, mint hittem, de azt hiszem, ebben tévedtem a legnagyobbat. Mikor meghallottam lépteit, már összeszorult a gyomrom. Voltam már kínos helyzetekben, olyanokban, amelyek nagyon közel vittek volna a börtönhöz, de mindeddig utcai létemnek hála sikerült megúsznom ezt. Most viszont nagyon úgy tűnt, hoyg nem. Viszont, ha én föladom, ki fog értem küzdeni? Senki, így nem szabad, hogy elveszítsem a hitemet. Mikor meghallottam, hogy a WC fülkék ajtajait nyitogatja - megjegyzem elég durván, és keményen, szóval azt is lehet, hogy némelyiket rúgta a hangból ítélve - feltápászkodtam, felálltam a WC-kagyló két szélére, hoyg elérem az onnan nyíló ablakot, hátha karcsú testalkatommal még kiférek azon. Ám sajnos, csalódnom kellett, mert nem csak, hoyg nem nyílt az ablak, de még kívülről rács is keretezne Nagyszerű! Innen aztán nincs más kiút, csak egyenesen a nő karjai közé. Persze ez a Dorothy Carter nem az a türelmes fajta. nem várta meg, míg kimentem, hanem inkább valami fémkulcs-szerűvel feszegetni kezdte a bezárt ajtót, míg az ki nem tárult előtte. A meglepettségtől azonnal megeredt a nyelvem:
- Most ezt kifizetheti! A metró igazgatósága biztosan nem tolerálja, ha maga itt agyontöri az ajtókat! - dorgáltam a nyomozót, mire az se szó-se beszéd, megragadta a karomat, és keményen megbilincselt, és kirángatott a mosdóhelyiségből. Közben be nem állt a szám, mert megpróbáltam így kivágni magamat a szorult helyzetemből: - Hé! Mit csinál? Tisztában vagyok a jogaimmal! Nem követtem el semmi... nagyon rosszat! Éppenséggel csak elmentem maga mellett, leesett a tárcája, amit én felvettem, amikor megláttam, hogy nyomozó, azonnal tudtam, hogy azt fogja gondolni, hogy én szándékosan el akartam lopni! De kérem szépen, ki tudná bizonyítani egyikünk vagy másikunk igazát? Senki, és persze emiatt maga nyerne, mert ilyen az amerikai igazságszolgáltatás! Maguk, zsaruk mindent megtehetnek, míg a hétköznapi közember, semmit, mert amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisördögnek, jól mondom, ugye? - kérdőn tekintettem rá ártatlan tekintettel két levegővétel közt, de őt nem érdekelte, amit mondtam, szó nélkül lenyúlta a zsebembe rejtett bicskát, mire felháborodottan rápirítottam: - És még én vagyok a tolvaj? Én menjek börtönbe? Az az anyám paradicsomszelő kése! - A bicska után kaptam volna, de a bilincs meglehetősen korlátozott a mozgásban, mire dühös tekintettel meredtem a nőre. Ó, a fenébe, mit mondjak neki, ami csak egy kicsit is eltereli a figyelmét. - Most komolyan bevisz az őrsre? De ugye csak 24 óráig tarthatnak bent? Nem lehet, pénzbírsággal megoldani? - meredtem a nőre, és elhalóvá vált a hangom, mint aki mindjárt elsírja magát. Könyörgő tekintettel, hozzátettem: - Higgye el, nem vagyok én utcagyerek. Van rendes állásom és pénzem! Mit fognak szólni a főnökei, ha bepereltetem a főnökömmel, amiért bevitt mindenféle bizonyíték nélkül, és így kimaradtam a munkából? - vágtam hozzá egy szuszra, és durcásan keresztbe tettem a lábaim. Megfogadtam, hogy nem mozdulok innen, akkor sem ha leszakad az ég!

Ahhoz képest, hogy a csaj előbb elvette tőlem a renőri igazoölványomat jól jár a szája. Mondjuk egy átlagos azt csinálja, hazudik. Felvont szemöldökkel hallgattam, amiket mondogatott. Fizessem ki? Még hogy én? Csak egy kis horpadás van rajta, az meg nem annyira nem vészes. Amúgy is muszáj volt... nem hagyhattam, hogy elszökjön, bár az igaz, hogy a WC-ből nem szökhetett volna ki, mert csak egy kijárat volt onnan.
- Semmit? Á... tányleg semmit, csak elloptad a tárcámat, de tényleg... semmit sem csináltál. Ráadásul még hazudsz is nekem - szólaltam meg, mert már elegem volt, ahogyan próbálja mondani az indokokat. Utálom a hazudozókat, és a rossz emberek 90%-a hazudik, ha rosszat csinált. De hát én most mit tehetnék ellene? Semmit.
A következő sztorijától nagyra nyitottam a szememet. Na, és higgyem is el.
- Okos húzás, de én nem veszem be. Ha tudja, hogy rendőr vagyok, akkor látta az arcomat is az igazolványon, és bizonyára engem észrevett... vagyis simán visszaadhatta volna, de nem... vagyis... most nekem van igazam - sakkoztam ki abból, amit előbb mondott. Paradicsomszelő kés? Nevetnem kellett, de gyorsan visszafojtottam.
- Ühm... sajnálom, majd odaadom anyádnak, ha annyira akarja - mondtam, majd betettem a táskámba.
- De... meglehet. Csak az egy kicsit többe fog kerülni - mutattam az ujjaimmal is - Na, mit dolgozik kedves... hogy is hívják? - tettem a kezemet a derekamra, majd az egyik lábamra nehezettem.

Egyáltalán nem tetszettek a rendőrnő visszavágásai, de inkább csak bevágtam a morcit, és nem feleltem. Amúgy is. Bénán hárított, egyáltalán nem tudott rákontrázni a megszólalásaimra. Hát ez van, ha az ember utcán nő fel. Én megtanultam, hogyan lehet jó dumával kivágni magamat a szorult helyzetekből így minden kellemetlenségre spontán rávágok valamit, ami kissé enyhít a bűneimen. Nem vágytam pénzbírságra, de még kevésbé egy fogdában töltött éjszakára, így azon járattam az agyam, hogy ebből hogyan fogok kimászni.
- Dawn-nak hívnak – mondtam egyszerűen és tömören. Ezt a nevet akkor vettem fel, mikor Rainwalls-ba költöztem. Mindaddig csak Fern Olsen-ként ismertek, hiszen ez a valódi nevem, ez szerepel az igazi igazolványomban. Egy lány, aki 19 éves. Ám itt nem, ebben a városban más vagyok, hiszen a hamis személyimen Dawn Olsen áll, és ez a nő már 22 éves, tehát teljes jogú amerikai polgár. Így ismernek a megbízóim, egyik sem kérdezi meg a valódi kilétem, mert az „Alvilág” mocskos alakjai között sokan rendelkeznek az enyémnél sokkal nagyobb titkokkal.
- Felszolgáló vagyok egy helyi bárban… a Rainy-ben – tettem hozzá jelentőségteljesen, és ravaszon elmosolyodtam. Újabb hazugság, de mivel összeköttetésben állok a maffiafőnökkel, akié a bár is, simán kiment egy ilyen helyzetből. Persze Michael Miller számára csak egy kis porszem vagyok a maffiahálózata mellett, de kétségtelen jó tolvaj, így nem hiszem, hogy szeretné, ha hűvösre tennének. Övé rengeteg hely a városban, és köztük az elegáns Rainy is, ami valójában elhíresült gengszter tanya. A rendőrök már évek óta próbálnak valami nyomot találni, vagy lebuktatni egy rossz szó miatt, de nem csukhatják le, míg nincs bizonyítékuk, és Mr. Miller tehetséges abban, hogy elrejtse nyomait
- Hívja fel a főnökömet, Mr. Miller-t, és kérdezze meg, hogy neki dolgozom-e! – ajánlottam Dorothy-nak, és kényelmetlenül, de előkotortam a farzsebemből a főnök névkártyáját, amit újabb majdhogynem kézkitörő akrobatikai mutatványokkal átnyújtottam a zsarunak. Rajta az állt, hogy Michael Miller a Rainy bár tulajdonosa, ott volt a cím és egy telefonszám. Ha felhívja, akkor tényleg a bár nevén veszik fel, és amint rám kérdez, fel vagyok mentve! Ó, hogy nem jutott ez előbb eszembe!
- Nos… amíg maga eldönti, hogy felhívja-e… nem akarja levenni a bilincset? Baromi kényelmetlen! – panaszkodtam, és sértődötten elhúztam a számat. Utálom a bilincseket. Persze, mint jó tolvaj, sok mindent fel tudok törni, köztük egy ilyen bilincset is, de biztosan nem lenne jó pont, ha most újra megpróbálnék elszökni.
- Megígérem, hogy nem próbálok meg ismét elmenekülni! Csak hívja már a főnököm! – sietettem türelmetlenül. Már nagyon elegem volt az egészből. Csak haza akarok menni, és kipihenni ezt a késő délutáni lótifutit.

Dawn... a neve hasonlít rá. Nem hittem volna, hogy megmondja, de tévedtem. Ez már csak természetes. Az mondta, hogy felszolgáló, ezt bizony nem néztem volna ki belőle, lehet, hogy hazudik. Ki tudja. Inkább nem szóltam vissza, nehogy megint elkezdjen valami hazugságot összehordani. Az most nem hiányzik. A következő mondatán kicsit meglepődtem. Miért mondta volna el, ha nem dolgozik ott? Vagy el akarja érni, hogy ne hívjam fel? Leht, hogy már egy kicsit gyakorlott. Túl kockázatos ez.
- Nem... még gondolkozom! - mondtam neki kissé kiabálva. Kényelmetlen? - Megérdemled - szóltam oda neki, miközben néztem a táskámban levő mobilt. Éppen nyúltam oda, mikor ismét megszólalt Dawn. Nem egy hétköznapi emberrel állok szembe.
- Még nem hívom... már egy kicsit szeretek veled beszélgetni. Itt van a személyid? - kérdeztem tőle, talán több információt megtudhatok róla. Jó lenne, csak a nevéből nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, vagy esetleg a direkt vagy véletlenszerű lopásból.
- Ha nincs, akkor beviszlek a rendőrségre - fenyegettem meg Őt, ha így nem, akkor úgy.

Mogorván elhúztam a számat arra, hogy megérdemlem, hogy rám kapcsolta ezt a nyamvadt bilincset. Mindig is utáltam ezt, mert a fém felsérti a kezemet, márpedig nekem a kezem munkaeszköz, hiszen ezzel tudok csak széfeket feltörni, illetve elemelni dolgokkal. Lábbal elég érdekes hadművelet lenne mindkettő. Szerencsére mindeddig nem sokáig voltam megbilincselve, de ez a Dorothy Carter kezd felidegesíteni, hiszen nem hogy egy teljes metróállomással arrébb üldözött, de még húzza is az időt, csak azért, hogy ne érjek időben haza. Bosszúsan felsóhajtottam, mikor azt mondta, hogy nem hívja még, de inkább nem szólaltam meg, mert szerintem úgy beszóltam volna neki, hogy azt nem úsznám meg szárazon.
- Mióta van olyan jogtörvény, hogy bevihet az őrsre, csakmert nem hordom magamnál a személyigazolványomat? – förmedtem rá elkerekedett szemmel, és tekintetemben valódi döbbenet ült. Nem igaz, hogy ez a nő ennyire rámenős! Miért nem bír lekopni a témáról, és elengedni végre? Persze annak örültem, hogy sikerült elbizonytalanítanom, és ezt csodálatos színjátszási képességeimnek tudtam be, de azért a szerencse is mellettem állt. Nem ártana egy kicsit több Fortuna jelenlétéből.
- Itt van. Adom már – morogtam haragosan, és újabb kísérletet tettem, hogy benyúljak a zsebembe előhalászva a kissé gyűrött személyigazolványomat. Átnyújtottam a nőnek, és várakozó arccal figyeltem vonásait. Egy kis kép van rólam az igazolványban. Ott áll a felvett nevem, amit egy ideje már használok: Dawn Olsen. És a hamis születési dátumom: 1988. október 22. Valójában kereken három évvel később születtem, de csak ezzel a korral érhetem el, hogy felnőttként tiszteljenek annak ellenére, hogy még csak 19 vagyok 22 helyett. Az alvilági élet kemény, és ha fent akarok maradni, nem előny, hogy kislánynak néznek. Mert igazából nem vagyok olyan kicsi. Az utcán gyorsan felnő az ember.
- Na, rendben vagyok? Hisz már végre nekem? – türelmetlenkedtem, és elhúztam a számat, majd a csizmám sarkával kopogni kezdtem a padlón jelezve türelemvesztettségem.

Az N.C.I.S. székhelyéről egyenesen a megállóba mentem. Bár nem tudom miért, de ide vezetett az utam. Danyre nem is volt időm gondolnom, mert csak azon a nőn járt az eszem aki hagyott elszaladni. Csak nevetni tudtam a mai zsarukon.
Leültem az egyik padra, de nem volt kényelmes. Nem hinném, hogy követtek volna, de nem is érdekelt ha egy rendőrökkel telt épületből hamar sikerült elszöknöm. Amit még mindig nem értek, nem vagyok olyan nagyon jó a szökésben, hogy eg ilyen helyről elszökjön egy lány. De nekem sikerült. Na de már ez mindegy.
Egy metró haladt el és az emberek még ebben e késői órában is tolongtak a kijárat felé. Mindenki sietett. A mei embereknek nincs jobb dolguk mint munkába járni és aztán haza. Elég unalmas lehet, én nem tudom, hogy viselném.

Elég késő volt és én a metróban utaztam. Amíg az meg nem érkezett a megállóba és mivel nekem megfelelt a meg álló, így kiszálltam belőle. Az emberek csak úgy siettek a dolgaira én meg mivel épp végeztem a munkámmal meg vártam míg el mennek. Az egyik padnál ahol pont kiléptem a metróból egy fiatal lány üldögélt. De nem vettem tudomást róla. Nem vagyok az a ismerkedős fazon. A fekete kabátomat fogom az ingem elé mert csupa vér. Nem akarom hogy meg lása hisz nem tudom hogy egy szemét zsaru vagy alvilági fazon, ezért nem akarom hogy tudja. De egy óvatlan pillanatban még is elengedtem a kabátom, és a fehér véres inget látható lehet. Próbáltam gyorsan el fedni de lehet meg látta.
~ Na ez nem jó! Remélem nem vette észre nincs kedvem most ölni.
Gondoltam magamba de az arcom az haláli nyugodt.

Figyeltem az elhaladó ember tömeget. Egy fura fickót láttam meg a metróból jött ki éppen. A kabátját szorosan az ingéhez szorította. Aztán egy pillanatban nem koncentrált annyira a szorításra és kilátszott a vére inge. Idegesen rám nézett mintha tudná, hogy bámulom.
A véres ingből már tudtam i, hogy nem egy törvénytisztelő polgár. A kinézete sem volt átlagos. Az ember nem nézné ki belőle, hogy gyilkol, de én igen.
Lassan felálltam és úgy tettem mintha a kijárat fele mennék. Ezt mind olyan lasan tettem, hogy be tudjon érni. Amikor elment mellettem egy ideges pillantást vetett rám. Akkor én véletlenül neki ütköztem. Annyira kíváncsi voltam, hogy tényleg azt láttam e amire gondoltam.
De az érzésem bebizonyosodott. Vér volt a polóján, méghozzá nem is kevés. Még a pisztolya is a zsebébe volt, de azt is csak én vehettem észre mert olyan jól eltette.
- Bocs, naharagudj! - egy megátszott mentegetőzés és egy szép mosoly minden rendbe tesz. Gyorsan visszanyomtam a kabátját, hogy nehogy valaki meglássa a pisor foltot.
- Nyugi, nem vagyok zsaru, most szöktem meg tőlük. - olyan átlagos dolog volt nálam az ilyen, így nem csináltam nagyobb felhajtást belőle.

Nem nagyon érdekelt hogy mit tesz hisz nem vagyok egy ember tisztelő. Jó elis merem csinos volt a csaj de per pillanat örülök ha haza érek. Mivel nem akarom az ingem mutogatni. De mikor nekem jön és az ingem virít mésg jó hogy segített és nem láta senki, akkor kicsit pi pa leszek.
-Figyelhetnél jobban!
Majd mikor azt mondja nem zsaru el mosolyodom. Hisz nem értem, hisz mikor a szökésről mesél akkor csak mosolygom. Nem nézem ki belőle hogy alvilági fazon.
~Na ha ez rabló vagy ilyesim én megeszem a nem létező kalapom.
Gondoltam és meg szólalok.
-Egy kávét?
Már nem bánom hogy nem kocsival hanem metróval jöttem. mert lehet hogy ez egy kítűnö kapcsolat kezdete.
-Nos sejtheted az ingemből nem tolvaj vagyok. De te miből élsz?
Hirtelen érdekelni kezdett A nő. Hogy ki és mi féle ember, mert nem sűrűn van hogy így lebukom mások előtt. A metró ki ürült és már csak ő meg én voltam benne. A kabátom nem i gen engedhettem ki így fel húzom a cibzárt rajta. Mégse lehet kint az ing, hisz az fura lenne.

Mikor elmondtam, hogy nem zsaru vagyok, megenyhült, amennyire láttam és egy mosoly is csalt az arcára. Na így már nagyon helyes lett.
- Nem utasítom vissza. - válaszoltam a felkérésre. Mivel elég fáradt voltam, nem álltam ellen a egy kis kávénak. Nem egyszrű egy rendőr örsről megszökni. De most ki pihenem magam egy kicsit egy nagyon jó társaságban.
- Hivatalosan még főiskolába kéne járnom, de nem hivatalosan rabló vagyok, de eddig még semmi több. Csak egy bankot sikerült kirabolnom egy kisebb csapattal együtt. - csak lazán mondtam, mert ez még semmi ahhoz képest, hogy öltem is. De erre nem igazán vagyok büszke.
- Mesélj valamit magadról. - kíváncsiskodtam. Nem volt annyira ellenszebves a srác, sőt nagyon is bejött nekem. De em mutatom ki, mert az nem illene a rablóimidzsemhez.
Mosolyogtam és belekortyoltam a forró kávémba. Nem volt épp kellemes amikor a meleg folyadák végig ment a torkomon. Azt hittem ott leég a gyomrom. De nem csináltam semmit. Vártam amíg eltűnik a testemből a forróság. Olyan meleg volt, hogy le kellett vennem a kabátomat. Gyorsan ledobtam magamról, de majdnem kiesett a pisztolyom, épp idejében meg tudtam fogni.

Mikor meg kért hogy mesélyek magamról el gondolkodtam egy ici picit. Hogy mit mesélyek magamról de végül megoldottam a dolgot.
-Hát árvaházban éltem magyarországon ide a hugommal jöttem. Ja és bérgyilkos vagyok, nem nagy kunszt.
Mondtam és el mosolyodtam és a kávémba kortyolok. Nagyon jól esett a kávé mert ma még nem volt rá időm, és így egy ilyen véres munka után nagyon jól esett.
-Amúgy Rafael Morin a becsületes nevem. Egy cigit?
Mutatkoztam be és kínáltam meg vele. Pont két szál van a dobozban de nem baj hisz majd ráérek venni. Lehet meg kellene említenem neki hogy a hugom zsaru de ez még ráér nem kell mindent el mondanom neki magamról.
-És neked van tesód vagy valakid?
Kérdésem nem meglepő szerintem egy kis érdeklődés a rabló felöl. Mikor a kabátját levette jó szemügyre vettem, és mondanom sem kell ott van a toppon. Szeretek jó csajok társoságában lenni és múlat ni az időt, mert így nem olyan unalmas az élet. Persze a munkámat le számítva.

Látom ő sem csinál nagy felhajtást a bűnöző életből. Nem mintha lehetne belőle, hisz elmondod valakinek ő már megy is a rendőrökhöz feladni téged. Senkinek nem kell egy nagyobb balhé. Inkább megtartom magamnak a titkomat.
- Enegem mindenki elhagyott van egy nagyon jó barátom akire úgy tekintek mint egy tesóre, de semmi több. Aztán ugye a barátok vagy inkább társtettesek egy-két rablásban. - a cigis dobozt eltoltam, hogy mutassam nem szoktam szívni. Ebben az egyben még tiszta tudtam maradni, de ebben a munkában nem könnyű. Mert tele van stresszes szitukkal és a cigi elvileg jó és lenyugtat. Amennyire én hallottam. De nem próbálnám ki semmi pénzért sem. Nem zavar ha valaki dohányzik a közelembe.
- Merre laksz? - kérdeztem. Kíváncsi voltam, hogy merre laknak a bérgyilkosok. Nem minden nap találkozi egy igazival. Aztán ki tudja, lehet, hogy épp engem is meg akar ölni egy. De kit érdekel. Engem nem könnyű eltenni láb alól.

-Értem
Mondtam és el mosolyodok a cigis dobozt a zsebem mélyére teszem el. Majd a kávés poharat kidobom.
-Hát a külvárosban élek a hugommal aki rendőr.
Na igen nem épp a legjobb hogy a hugom zsaru. De legalább nem tudja hogy én miből élek és ez csak jó, mivel a jó viszonynak ez a tény rossz fényt vetne rám. Nem akarok neki fálydalmat okozni.Bár lehet jobb lenne őszintének lenni.
-Te soha nem akartál ki lépni? Eből a bűnöző élet módból?
Nem meg lepő a kérdésem hisz nekem se kéne ilyen fiatalon tönkre tenni az életemet.

Furcsa lehet egy rendőrrel együtt énie egy gyilkosnak. Én nem kockáztatnám meg még ha a tesóm is az. Elvégre annyira elkötelezettek, hogy még a saját családjukat is képesek lennének lecsukni.
- Mivel a bűnöző életen kívül nem nagyon volt másban részem. Nem, nem szeretnék kilépni. Nekem ez az életem. Így neveltek és nem tudnék mit kezdeni a munkám nélkül. Bár járhatnék iskolába, alapíthatnék családot. De mág hosszú az élet bármi megeshet. - elmosolyodtam és belekortyoltam a kávémba.
Belegondoltam, hogy milyen anya lennék. Borzasztó, tuti mindent megengednék a gyerekeimnek. Nem lennék szigorú és még az is lehet, hogy őket is rossz irányba terelném.
- Te szeretnéd már befejzni a bűnőző életformát?

-Nem nem hiszem jó most ez így ahogy van.
Igaz mást is kezdhetnék az életemmel de nem akarok munkát váltani. Aki bűnöző az az is marad mindegy hogy mit csinál, de én ezt élvezem és sose fogok szerintem meg változni. A kávés poharat kidobom és a cigim is el szívom.
-És szeretsz itt lakni?
Alig hogy ezt kérdezem egy lövés dördül el és hátba lőnek. Én össze esem de nem veztem el az eszméletemet.
-Na ez ritka hogy így lelőnek. Vadászból préda lettem.
Mondtam és mosolygok az egészen pedig a hátam igen csak fáj.

Végeztünk a kávé ivással és már egy új téma keringett, de valami kellemetlen hang megszakította a beszélgetést. Egy lövés, automatikusan nyúltam a pisztolyomhoz. De nem vettem elő csak a kezemet a közelébe tartottam.
- Úristen! Fel tudsz állni? Nem hinném, hogy túl okos dolog most itt tarorzkodnunk. Mondanám, hogy menjünk orvoshoz de utána mehetsz a dutyiba. - próbáltam segíteni felállni, de nem nagyon akart menni. Láttam, hogy három napszemüveges fószer közeledik felénk. Előrántottam a fegyvert és akkor eszembe jutott, hogy nálam kettő van. A másikat is megragadtam, de még nem lőttem. Vártam a megfelelő időpontot. Amikor már közelebb jönnek. Fél szememmel Rafaelt figyeletem, a másikkal a közeledő támídókat. Lassan legugoltam és megnéztem, hogy még él e. De még nem is ájult el. Ez jó, azt hiszem.
- Nem hinném, hogy egyedül el tudom intézni őket. Támaszkodj rám és menjünk innen.