Kennedy Park

...

Teljesen átlagos, mondhatni unalmas napnak indult ez a mai. Verőfényesen sütött a nap már a délelőtti órákban is. Kissé bántotta a szememet ezért egy divatos barna napszemüveget kotortam elő egy fiókból. Mára nem volt meló, így úgy döntöttem lemegyek a városba kicsit lazítani, Hallottam, hogy egy jó együttes fog fellépni a Kennedy Parkban. A hajamat kivételesen felfogtam, testhez simuló pántos ruhát vettem fel, leggins-et és magas sarkút, egészen nőiesen festettem, ami nem szokásom, de ha nem akarom keverni a szezont a fazonnal, vagyis hát a munkát a normális életemmel, akkor öltözködésben is jó ha különbséget teszek. Mert mégis mi történni, ha belém kötni egy rendőr? Semmi kedvem hozzá. Szóval így indultam el a Parkba. A pavilonnál, a színpad körül hatalmas volt a tömeg, legalábbis nem szoktam meg ennyi embert ebben a parkban, nem mintha nagyon járnék ide. Odamentem, és megérdeklődtem, hogy mikor kezdődik a koncert. Azt mondták, hogy késik az együttes, így kb. egy óra múlva. Na hát ennyit várni nem volt kedvem, szóval, elindultam a pár száz méterre lévő kávézóba, hogy addig megreggelizek. Már elég messze voltam a pavilontól, mikor fülsüketítő robbanást hallottam, s mire megfordultam csak a füstöt láttam, és holttesteket egymáson. A színpad 100 méteres körzetében mindenki meghalt vagy súlyos sérüléseket szenvedtek, a többiek döbbenten meredtek a helyre, akárcsak én. Úristen! Valaki merényletet követett itt el, és én is meghalhattam volna benne! Erre a gondolatra felment bennem a pumpa. Szirénázást hallottam, valószínű, hogy valaki rendőrt és mentőst hívott tisztes polgárként, de én csak álltam ott, és néztem magam elé.
- Anya, anya! - hallottam meg egy kislány hangját, aki éppen mellettem futott el egyenesen a pavilon felé. Nem mehet oda, ki tudja, hogy robban-e még bomba.
- Hé, állj meg! - szóltam rá, és elkaptam, magamhoz szorítottam. Szőke fonatai kócosan voltak, és sírt, sokkolta őt is a helyzet. Kezében egy babát szorongatott. Alig lehetett 6 éves.
- Anyukám ott volt bent - mutogatott a pavilon felé - Meg kell őt keresnem! - mondta, és menni akart, de nem engedtem.
- Css... Nem lesz semmi baj! Előbb hagyd, hogy egy orvos bácsi megvizsgáljon, jó? Anyukádat utána megkeressük, oké? - kérdeztem, és együtt érzően pillantottam le rá. Ha az anyja ott volt, nem élhette túl, de a kislány bólintott. Tudom, milyen érzés a nincstelenség, és a gyermek most elvesztette a szülőjét, ez a legaljasabb dolog, akit bárki tehet: ártatlan embereket ölni.
- Valaki segítsen! - kiáltottam, mert a nagy felfordulásban egy elérhető mentőautót sem láttam, hogy a kislányt megvizsgálhassák.

Úgy hagytam el a házam, ahogy legtöbbször szoktam, valaki hívására. Azt mondják kellek a Kennedy-parkba. Olyan fáradtnak éreztem magam és szomorúnak, mint általában amikor elkezdem a dolgok értelmét keresni. Néha szeretnék én is csak egy sima 18 éves lenni, mint a legtöbben. Egyetemet választani, szórakozni, őszintén nevetni a fényképeken. De legtöbbször csaka jelen-re összpontosítok, mert a 'mi lenne ha' szemét szószerkezet.
Messziről kivehető füstfelhők szállingóztak és a levegőben égett szag terjengett. Tehetetlen testek feküdtek egymáson és kétségbeesett emberek kiabáltak vagy a fájdalomtól vagy mert kerestek valakit a tömegben. Megborzongtam, szörnyen kéne éreznem magam látva egy tömegmészárlást. És az elkeseredett,elgyötört arcok valamiféle régen eltemetett együttérzést csikartak ki belőlem.
De inkább csak lassan lehunytam a szemem és kerestem valamit amire koncentrálhatok.
Nem igazán maga a robbantás ténye zavart, - azt már rebesgette korábban egy ismerősöm ismerőse- hanem amit kiváltott bennem. Zavartság és káosz, mind a kettőt utáltam.
Egy fekete, kopott és agyonszaggatott farmert viseltem sötétkép toppal. Komoran sétáltam egyre közelebb a színpadhoz. Közben a tekintetem átsiklott a tömegen, kerestem valamit, amiről fogalmam sem volt. De meg akartam találni. Lassan visszanyertem az önuralmam és megálltam, csak némán bámultam miközben a mentősök hordágyakkal rohangáltak és újabb szirénázó rendőrautók érkeztek.

Szokásosan megcsörrent a telefonom, és már mentem is a Kennedy park-ba. Egy boma robbant, és sokan megsárültek. Pontos adatokat még nem lehet tudni, de azt mondták nekem, hogy nagyon súlyos az ügy. Meg kell, hogy találjam, hogy ki is volt a bomba robbantója. Egyszerűen hihetetlen, hogy mire képesek ma az emberek. Azért is megrázó számomra ez az ügy, mert még azt sem tudjam, hogy hol is kezdjem a nyomozást. Nem kérdezhetek ki embereket, hisz ki tudja, hogy ők milyen sokkos állapotban vannak. Inkább megfigyelem a módszert. Nagy tömeget céloztak meg egy szokatlanabb módszerrel, és minden nyomot eltüntetve a tettel. Ez valakiére nagyon hasonlít? De ki is az? Gondolkoztam, törtem rajtam a fejemet, miközben mentem a park felé. Nagyon szaladt az idő, és még jó, hogy előre értesítettek az információkkal kapcsolatban. Különben peregnének le a felesleges percek azzal, hogy a nyomok után kutatok. Mentem is a kocsival, amiben még rajtam kívül 8 ember volt. Ott ültünk: én, a két nyomozó társam és az elfogócsoport. Mindannyian védőfelszerelésben voltunk, ami azt jelenti, hogy egy golyóálló mellényben, amin rajta áll a felirat: N.C.I.S.. Emellett természetes, hogy a pisztoly is kéznél volt. Rögön telefonáltam is az informatikusunkhoz. Gyorsan lenyomozta az egybeeséseket, és arra jutott, hogy a nyomok nem máshoz vezetnek, mint Russel Woldrack nevű szláv származású terroristához. Hát persze, nem igaz, hogy eddig erre nem jöttem rá. Már sokszor közel jártunk, hogy megtaláljuk, de még sohasem sikerült. Mindig az utolsó pillanatban eltűnt.
Már közeledtünk is a park felé. Amikor odaértünk az elfogócsoport már ment is körbe. Én pedig több társammal együtt a helyszínt figyeltük. Ez volt az a nyugodt, csendes helye a városnak, ahova mindenki szeretett járni. csak most nagyon megváltozott. A boldog, vidám emberek helyett szomorú, sokkos alakok jártak. A hely romokban a szép virágágyások helyett. Mindenfelé virágföld, és teljes pánik tört ki. Rögtön megláttam egy lányt, amint segítségért kiáltott. vele volt egy kislány is. Nem hiszem, hogy ő volt az édesanyja, de ilyen találgatásokra most nincs is idő. Rögtön rohantam feléjük, és már ott is voltam.
- Jól vagytok? Nem esett semmi bajotok? - kérdeztem, bár lehet, hogy sokkot kaptak az események miatt - Én az N.C.I.S-től vagyok, és tudok nektek segíteni. Csak mondjátok meg, hogy miben - tettem hozzá, hogy ne legyek mégis idegen a számukra.

Ott álltam a porfelhőben, karom alatt egy kislánnyal. Ez lennék én, a gyengéket védelmező törvénytisztelő-polgár? Dehogy, csak én magam is régóta árván nevelkedem, magam egyedül az utcán, és bár amennyire lehet elégedett vagyok az életemmel, mégsem kívánnám senkinek sem azt, amin nekem át kellett mennem ahhoz, hoyg idáig eljussak. Hogy egyáltalán túléljem ezt az egészet! Igen, egy igazi túlélő vagyok, hiszen oly sok mindent átvészeltem. És nem vagyok büszke arra, ahogyan élnem kell: lopnom, de nem is vetem meg magam. Azért már megvetném, ha a testemet bocsátanám áruba, de ilyesmire sohasem vetemednék, az pedig, hogy időnként modellt állok egy-egy művésznek semmit sem jelent ebből a szempontból, mert mindig tudom, hol a határ, és meddig engedem, hogy menjenek. Engem nem kell félteni, meg tudom védeni magam.
Gondolat menetemből egy nő hangja ébresztett fel, elvégre is hozzám és a kislányhoz sietett, és mondott valami olyasmit, hogy a C.S.I.-nak dolgozik. Na jó, biztos nem annak, de azt értettem, hogy az N.C.I.S.-nek, ezt pedig nem tartom túl reálisnak, hiszen, ha lenne itt kirendeltségük, csak tudnák róla, hiszen itt élek évek óta! De aztán szemet szúrt a fehér betűkkel védőmellényén lévő felirat, miszerint valóban a Navy-t szolgálja. Meg amúgy is, mit csinál itt a tengerészgyalogossági "rendőrség"? Most azonban nem foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, mert szegény, rémült és anyját féltő kislánynak segítségre volt szüksége.
- Én jól vagyok, de a kislánynak az anyukája odabent volt, és nem tudjuk... - kezdtem, de a kislány jelenlétére tekintettel nem mondtam ki a sejtésemet, csak jelentőségteljesen a nőre pillantottam.
- És őt meg kellene néznie egy orvosnak, szerintem sokkot kapott - folytattam a szőke kislányra mutatva, és zavartan beletúrtam felkötött hajamba.

Örültem neki, hogy van aki mégis jól van jelen eset miatt is. Eddigi munkám során már találkoztam pár, a városra nagy hatással levő üggyel, de még ilyen súlyossal sosem. Egyszer túszejtés volt innen nem messze, de őt sikeresen kiszabadítottuk a túszokat. Itt meg mindenki szaladgál ide-oda, kiáltanak, sokan a rokonukat, hozzátartózókat keresik és valakiket pedig a mentő visz el, mivel súlyos sérülést szenvedett. Volt, aki nem élte túl ezt a robbantást, de még nagyon sok is a súlyosan sérült ember. Sosem értettem meg, hogy miért jó a bűnözőknek, hogy ilyet csinálnak, és most sem gondolom azt, hogy ez normális. De a mi feladatunk az, hogy ezt megakadályozzuk, de sajnos ebbe nem tudtunk beleavatkozni. A bomba felrobbant, és aligha vett észre valaki bármilyen gyanús esetet is, lehet hogy akkor ő nem is élte túl. Sajnos most csak erre az egy tényre tudok gondolni. Szörnyű belegondolni, hogyha nekem még nem lett volna munkám, akkor talán eljövök ide. Szeretek idejárni, de ezentúl nem biztos, hogy jó élmény lesz a padokon ülni.
Csak néztem, ahogy a társaim viszik el a sérülteket, mozdulatlan emberek testét viszik a kezükbe. Sajnos egy elég siralmas helyszínt lett az eddig mindig nyugodt park. Ha most megnézném, akkor nem tudnám azt hinni, hogy ez ugyanaz a Kennedy Park. Nagyon nagy változáson ment kersztül, de ha valamit tudok segíteni, akkor talán helyrerakhatnák. Bár, elég érdekesen nézne ki, hogyha a tengerészeti gyalogság tenné rendbe ezt a helyet, de most nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. A többiek élete is függ ettől.
Halgattam a lányt, amint ölelgeti a kislányt. Jó látni, hogy vannak még ilyen emberek a városban, hogy egy idegen gyereken segítenek. Valahonnan ismerős volt a lány arca, de nem tudom, hogy honnan. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy segítsek rajtuk.
- Rendben - mondtam, majd körbenéztem. Nem is biztos, hogy van még egy szabad mentő autó. Bepötyögtem a telefonomba az N.C.I.S központjának számát, majd az rögtön kapcsolt is Eric-hez. Igaz, hogy ő az informatikai részleggel foglakozik, de a srác intézi ezeket. Azt mondta, hogy azonnal hívja őket. Így gyorsabban jönnek, minthogy hívjam én simán a mentőket - Jól, a mentőautó hamarosan itt lesz - tettem még hozzá - A kislánynak az anyukájával jött? Mármint úgy értem, hogy ő van ott? - kérdeztem, hisz valahogy fel kell mérnem a helyzetet. Lehet, hogy mindkét szülő ott van, de ez csak a válaszból derülhet ki.

Örültem, hogy felbukkant ez a nő. Végre valaki segíthet szegény kislánynak. Mindenkinek jól jön, ha van aki mellette áll ,támogatja, segíti őt. Most szerencsére a vadidegen kislány számára, akit szinte testvéremnek éreztem sorsunk hasonlósága miatt, sikerült kerítenünk egy megbízható "életvezetőt". Talán ha mellettem lett volna valaki, aki támogat, akkor nem züllök el ilyen mértékben. Ez nem azt jelenti, hogy szeretnék megváltozni, hoyg segítségre vágyom. Nem, ahhoz már túl késő, nekem jó most már így. Akkor jól jött volna, hiszen gyerekként sokszor elveszettnek éreztem magam. Iskolába sem jártam, és még most is menekülök a gyámügy elől. De már hozzászoktam ehhez az élethez - azt nem mondom, hogy meg is kedveltem - de változtatni nem akarok rajta, elég jól megvagyok így magam is, most már egyszerűen, nyíltan elutasítanám a segítséget, ha valaki életvezetési-tanácsokkal látna el. De szerencsére a nyomozónő, vagyis N.C.I.S-es nem velem foglalkozott, hanem a kislánnyal, akinek valóban szüksége volt rá. Felhívott valakit, hogy küldjön mentőautót. Befolyásos kis szervezet lehet az övé, ha így eltudja intézni ezt, mert hamarosan már mondta is, hogy küldik
- Köszönöm! - mondtam hálásan, és lenéztem a kislányra, aki úgy tűnt, hoyg kezd megnyugodni, és elkezdte csavargatni szőke hajfonatát, míg az ki nem oldódott, mire én elmosolyodtam.A nő kérdésére azonban azonnal elkomolyodtam.
- Nem tudom, nekem azt mondta - tanácstalanul ingattam a fejem, és hogy mégse maradjak tudatlan, leguggoltam, és a kislányra mosolyodtam.
- Anyukáddal jöttél vagy apud is ott van? - kérdeztem tőle, mire beharapta a száját, és halkan, bizonytalanul válaszolt.
- Anya a naagy... sátornál volt - válaszolt hosszan nyújtva néhol az 'a' hangot. - És aaazt mondta, hogy hoz nekem posztert. És azt mondta, hogy apu nem akar velünk lenni, nincs aaapukám... - szipogta a végén már, és ruhácskája ujjával megtörölte az orrát.
- Css... nincs semmi baj! - mosolyodtam rá, és felálltam, a nyomozónőre néztem.
- Mit tehetnék? - kérdeztem, és sóhajtottam egyet, majd eszembe jutott a bosszú irreális ötlete. Fájt a szívem a kislány vesztesége miatt, és nem szeretem, ha valami fáj. Tudom, hogy a bosszú értelmetlen, de ilyenkor döbbenet rá, hogy képtelen vagyok lemondani róla, így gyorsan kérdésekkel bombáztam a nyomozónőt:
- Tudják ki tette? Elkapták vagy menekül? Merre keresik? - érdeklődtem, majd hogy ne legyen ennyire nyilvánvaló hoyg mit akarok, hozzátette: - Talán tudnék segíteni, mert sok embert ismerek a környéken!

Nem hittem volna, hogy a mai napom ilyen pörgős lesz. Bejelentettek egy bombarobbantást a Kennedy parkban. Beültem a rendőrautóba , szirénát bekapcsoltam és már mentem is a helyszínre. Közben a központból minden fontosabb információt megtudtam. Sok a halott és a sérült illetve az állítólagos tettes nevét is. Russel Woldrack. Ismerős neve volt. Nem csodálkoznék azon, hogyha mát hallottam volna.
5percbe se telt és már ott voltam a helyszínen. Minden sárga szalaggal körbekerítve. Mentő- illetve rendőrautók tömkelege lepte el az utcát. Mihelyst leparkoltam, mentem is be.-Christopher Thompson, F.B.I.- feleltem határozottam, mire a biztonsági őrök felemelték a szalagot, ezzel is engedélyt adva a belépéshez. Kicsit felkavaró látvány volt. Égett emberi testek hevertek a színpad közelében, síró gyerekek, kik a szüleiket hiányolják és még sok sokkos állapotban lévő ember, akikből a rendőrök próbálnak kikérdezni. De ez most ritka esetek egyike, amikor a helyszínre érkezve már a körözést is kiadták.
Közelebb sétáltam a színpadhoz, nyomok után kutatva, amikor megláttam azt a hölgyet, aki a bankrablásnál is ott volt. Éppen egy fiatal lány vallatott. Meghallottam miről is beszélgetnek ezért közelebb léptem.- Igen, Russel Woldrack-ot keressük és már a körözést is kiadtuk. - feleltem határozottan és a mellettem áló, igen csak csinos hölgyre pillantottam.- Christipher Thompson vagyok az F.B.I.-tól.- mondtam és felmutattam az igazolványomat.- Látta valaki a tettest? Hogy merre menekült vagy egyéb hasznos információt?- kérdeztem és a kislányra pillantottam, aki szemmel láthatólag elvesztette a szüleit. Egy pillanatra a szemei elé került az a bizonyos nap, amikor én vesztettem el őket.

Kicsit úgy éreztem, hogy ez az egész még rajtam is túlnő. Nem lehetett túl sok mindent látni és a levegőben szállingózó por a légzést is megnehezítette.
- Bocsi.- a hang rekedtes volt és kétségbeesett. Sóhajtottam és megfordultam, szembetalálva magam egy rémült zöld szempárral. A srác nem lehetett több 16-nál, gyengének tűnt és a kezéből lüktetve spriccelt a vér. Úgy tűnt egy üvegdarab vágta meg.
- Segítenél?- a fenébe is, nem vagyok szeretetszolgálat. Azért kelletlenül bólintottam.- Várj.
Egy mozdulattal letéptem valaki sálját, akinek a nyaki verőeréből ítélve, már nem igen lesz szüksége rá. És reméltem, hogy nem tűnik fel senkinek mennyire rutinosan tettem.
Visszaléptem a kába fiúhoz és valamiféle nyomókötést rögtönöztem a sebére. Rögtön meg is jelent egy kissé túlbuzgó fehér ruhás nő.
- Átveszem.- felemeltem a kezem és hátraléptem, de azért még elkaptam a srác hálás pillantását.
Most megmentettem valaki életét? Ó, remélem ez számítani fog a pokolbeli elszámoláson. Mondjuk még így is eléggé mínuszban van a mérleg.
És akkor szemét szúrt valami. Chris a vízimentő és az igazolványa, amit épp felmutatott. Nem tudtam elolvasni, de ugyan minek mutogatná ha nem az lenne rajta, hogy F.B.I. Kicsit oldalra hajtottam a fejem amolyan fensőbbséges mosollyal. Megint bebizonyosodott, hogy miért is kell egy nagy titoknak lennem mindenki számára.

Sajnálom az ilyen gyerekeket. Rögtön feltörtek belőlem azok az emlékek, amikor én vesztettem el a szüleimet. Én is nagyon nagy fájdalommal éltem át azt az időszakot, úgyhogy tudom, hogy min megy keresztül ez a kislány. Rögtön szomorúság férkőzött a szívembe, amikor megtudtam, hogy nincs azért édesapja. Sőt, reménykedjünk benne, hogy ezt a robbanást túlélte az édesanyja. Nem szeretném, hogyha árva lenne. Az sem biztos, hogy élnek még a nagyszülei. Remélem, hogy nem történeik meg az, amit sejtek.
Gondolatomat megszakítva megjelent az a férfi, aki ott volt a bankos estnél is. Na, ne! Már megint egy F.B.I-es, aki beleavatkozik az ügyünkbe. De szegény kislány miatt most nem akarom, hogy ez legyen a legfőbb problémánk, úgyhogy félretettem az ellenszenvemet.
- Igen. Elvileg Russel Woldrack valahogy el akar tűnni, mármint az eddigi ügyei lapján mindig így történt. Megvan a bűntett, és akkor rögtön eltűnik - mondtam el, amit eddig tudtunk róla. Ekkor megszólalt a telefonom, és megint Eric hívott.
- Elizabeth! - hallatszott a hang a másik oldalról - Úgy tűnik, hogy Russel megint menekülőre fogta. Egy repülőjegyet vásárolt Spanyolországba. De a térkamerék megfigyelése alapján még mindig itt tartózkodik a parkban. - felelte, majd elköszöntem tőle, és mentem elmondani az információt.
- Nos, elvileg a bűnösünk még mindig itt van, a parkban. Egy repülőjegyet vásárolt, de még itt van valahol, viszont már nem sok időnk van - térképeztem fel a helyzetet, és egyre jobban kezdett lüktetni a szívem.

Látszólag nem nagyon volt elragadtatva Miss N.C.I.S. tőlem, ami a sok éves 'kinek az ügye' vitának volt tudható. De ennél fontosabb dolgunk is van jelenleg. Elkapni Russel Woldrack-ot. Tény, nem lesz egyszerű, de ha ne talán tán együtt működnénk, akkor összejöhet.
A csipigásra kaptam fel a fejem. Repülőtéren? Hál' Istennek nincs messze. Akkor ez azt jelenti, hogy gyors be a kocsiba és mehetünk is. Nem akartam a saját rendőreim közül választani, inkább vittem magammal Miss N.C.I.S.-t.
-Ott a kocsim. Mehetünk?- ez nem is kérdés, mint inkább felszólítás volt. Elindultam a kocsim felé és láttam, hogy jön utánam. Amíg a kocsi felé rohantunk ismét előtörtek belőlem a gyerekkori emlékek. De inkább gyorsan elfolytattam ezeket az érzéseket és a feladatra koncentráltam.
-Christopher Thompson vagyok- mutatkoztam be illedelmesen és kinyitottam a kocsi ajtaját.

Figyelmesen hallgattam, hogy mit mond a nő erről a bizonyos Russel Woldrack-ról. Nem volt ismerős a neve, pedig nem vagyok ismeretlen a helyi alvilágban. Valószínűleg elég nagy játékos, ha megengedheti magának azt a luxus-t, hogy csak úgy kedvtelésből - vagy ki tudja milyen célból? - felrobbantson egy pavilon és rengeteg embert körülötte. Hirtelen megjelent egy F.B.I.-os alak. Na, őket még kevésbé kedvelem, mint az N.C.I.S-eseket! Ők tesznek keresztbe általában a feletteseimnek, úgyhogy nekem sem jól jönnek ki az ilyesfajta ügyet. Csipogás, telefonálás, szinte fel sem fogtam, mire a két nyomozó már a férfi ajtója felé száguldott.
- Engem itt akarnak hagyni? - kiáltottam utánuk dühösen, de valószínűleg ebben a felfordulásban nem hallották meg. "Christopher Thompson" Ezt megjegyzem, és még visszakapja, hogy csak így simán semmibe vett! Morcosan elhúztam a számat. Ekkor megérkezett egy mentőautó, valószínű az, amit ez a nyomozónő hívott. Nem tétováztam, odamentem a kislánnyal. Egy nővér vagy orvos, nem is tudom, átvette, és azt mondta, hogy most már minden rendben lesz. Nem, semmi sem lesz rendben. Ez a kislány most vesztette el a szüleit, nem hagyhatom cserben. Meg kell találnom azt, aki miatt ez történt.Időközben a rendőrök eltűntek, mármint ez a Thompson meg a nő. Én pedig hallottam, hoyg a reptérre igyekeznek. Nagyszerű! Hát igen, vannak dolgok, amiket csak az utca egy bizonyos körében tudsz megtanulni. Ilyen például az autóvezetés, és sajnálatos módon, én ilyet nem tudok. Csodás! Lehetetlen, hogy időben odaérjek autó nélkül. Hirtelen, nem messze tőlem észrevettem egy lányt (Effy) Hasonló alaknak tűnt, mint én. De ki tudja? Gyorsan odasiettem hozzá, és mindenféle udvariaskodás nélkül a lényegre tértem:
- El tudnál vinni a reptérre? - szegeztem neki a kérdést, és türelmetlenül vártam a reagálását.

Már mindketten beültünk a kocsiba és majdnem el is indultam, amikor egy fiatal lány lépett oda hozzánk. Ő volt az, aki a kislányt vigasztalta.
Viszont a kérésén kicsit meglepődtem, habár meg kell hagyni, elég határozott volt és látszott rajta, ha nem vinnénk el, eléggé zokon venné. Hát nem mondhattam nemet.Kiszálltam a kocsiból és a hátsó ajtóhoz sétáltam- Parancsolj!- nyitottam ki az ajtót.





(ha nem gond, én megvárnám még Elizabeth-et, mert én nem szeretném irányítani, )